Építenék egy kerti sufnit.  Nem nagy ügy.  A kivitelezőnél lerajzoltuk, milyen legyen, megbeszéltük hozzá, amit kellett.  Végezetül szólt, hogy mivel a tervezett sufni alapterülete nagyobb lesz 10m²-nél, az általunk készített skiccet egy tervezőnek is meg kell rajzolnia, és azt be kell nyújtani az építési hatósághoz.  Mint megtudtam, a (hivatalos nevén) kerti szerszám- és tüzifatároló nem engedély-, hanem csupán bejelentés-köteles.  Elszaladtam hát a tervezőhöz, eléraktam a vázlatot, elmondtam gyorsan, hogy mi végre kell ez az egész, ő rábólintott, hogy egy hét múlva kész lesz.

Én nem is gyanítottam semmit.  Csak akkor döbbentem meg, amikor a kezembe nyomott paksamétával - melyet meg sem néztem tüzetesen - elrobogtam a városházára, be a megfelelő hivatalba, gyorsan leadni.  Hát kérném: a kerti sufnimhoz a törvényi előírásoknak megfelelően a következő, a hatóságnak benyújtandó tervdokumentáció készült:

1. Előlap (építtető aláírásával)
2. Tartalomjegyzék
3. Tervezői nyilatkozat
4. Tűzvédelmi nyilatkozat
5. Munkavédelmi tervezői nyilatkozat
6. Műszaki leírás
7. Tűzvédelmi műszaki leírás
8. 1. számú statisztikai adatlap
9. Építési hulladék kezelése
10. Hiteles tulajdoni lap másolata (mármint a teleké, amire épül)
11. Hiteles térképkivonat másolata
12. Tervek jegyzéke
13. Építész műszaki tervek

• Alaprajz
• A - A metszet
• Déli homlokzat
• Északi homlokzat
• Keleti homlokzat
• Nyugati homlokzat
• Helyszínrajz

 
Előtte persze volt egy félnapos sorbanállás a hiteles térképkivonatért meg egy másik pár óra a hiteles tulajdoni lapért, s egyik sincs ingyen, mint tudjuk.  A tervet négy(!) példányban kellett benyújtanom.  Alá kellett írnom a fedőlapon, valamint külön minden tervezői rajzon (lásd mint fenn).  A végén a kedves, bár kissé unott hölgy kért még tőlem egy 10.000Ft-os okmánybélyeget, hogy hát ugye, ennyibe lesz.

Hoppáré.  Sőt, az én német kurva anyámat, hogy a hatóságnak nem is elbírálásra, hanem a törvény szerint csak bejelentésre benyújtott, négypéldányos, egyéb (pénzbe és utánajárásba kerülő) okmányokkal bővített, 13 részes, példányonként három helyen aláírt, a tényleges kivitelezendő dologhoz képest eszement módon felfújt tervhez még elkér a hivatal 10.000Ft-ot.  100%-ig biztos vagyok benne, hogy létezik egy EU direktíva, mely szerint a hivatal csak pontosan annyi pénzt kérhet el a hozzá forduló polgártól, mint amennyibe a kérdéses hivatali ügy nekik maguknak ténylegesen kerül.  Ez Németországban pont így is van.  Magyarországon, lefogadom, erről az EU-szabályról még csak nem is hallott senki.  Mennyi kell, galambom?  10 rongy?  Mi az nekem, kipengetem.  Miért nem mindjárt százat kérsz, vagy ezeret? 

Okés, szusszantottam, kifizetem itt és most.  Hát azt nem lehet, okmánybélyeg kell.  Akkor vennék kérem szépen okmánybélyeget 10.000Ft-ért. A hölgy bután nézett rám.  Nem mondta, de gondolta, láttam rajta, "na ez a fasz melyik bolygóról esett ide?".  A postán kell venni, mondta.  Fordult velem egyet a világ.  Tudom, a magyar nem ilyen.  A magyar felkészülten várja a csapásokat.  Én egy kis hülye vagyok, és ahhoz vagyok szokva, hogy nem szívat a hivatal, hanem teszi a dolgát.  Hogy akkor most, kérdeztem óvatosan, úgy kell-e értsem ezt, hogy ez itt a városháza, ahol intézem az ügyeket, és ahol fizetnem kell, de magát az okmánybélyeget ebben az épületben nem is árulják, úgyhogy most menjek ki, szaladjam lefele is azt a négy emeletet amin az imént felmásztam, rohanjak el a postára, álljak sorba, vegyem meg a bélyeget, szaladjak vissza, ügessek fel a negyedikre, várjam ki megint a soromat, csak hogy leadhassam a bélyeget?  Azt, hogy mekkora rettenetes geciség ez az egész aránytévesztett méretű terv-leadás, és hogy még erre pénzt is kérnek, és nem is keveset, azt nem is tettem hozzá.  Hát igen, megtudtam, valóban ez a program.  A fenti tervet követve alázatosan beszereztem a bélyeget, felnyaltam a hölgy ujja által jelölt oldalra, és megtudtam, hogy két hét az elbírálás.

Mert hogy az csak egy szóvirág, hogy "bejelentés".  Itt és most, ebben az összefüggésben a magyar "bejelentés" szó átlényegül, és az "engedélyezés" szó szinonimájává lesz.  Igen, kérném, így megy ez.  A "bejelentés" értelme az volna, hogy tudatom a hivatallal, hogy pajtások, ez lesz, megépítem a sufnit.  A tényleges eljárás azonban az, hogy a bőséges tervdokumentációt az illetékes hivatal ugyan valószínűleg 10-20 másodpercnél tovább nem forgatja - nem is azért van, hanem csak hogy szívassák egy kicsit a parasztot -, az aktus azonban egy határozatban kulminál, mely alakilag pedig tényszerűen egy engedély, melynek híján ha építtetek, akkor nekem jaj, törvényt szegek, kihágok, tilosban járok.

És hogy ez meg ne történhessen, az aktus része a helyszíni szemle is.  Harmadnap ki is jött az illetékes elvtárs (egyébként egy normális, fiatal gyerek, nem szemétkedős típus), és gondoskodott róla, hogy a történet kafkai színezete félreismerhetetlen legyen.  Odament ugyanis a helyhez, ahol majd a sufni állni fog, és lefényképezte a semmit.  Konkrétan azt a helyet fényképezte le, ahol most nincs semmi, ritkás fű sárgállik.  Ez egy olyan fénykép tehát, amelyen a tartalom úgymond "negatív", ahol a lényeg az, hogy mi nincs a képen (sufni), szemben azzal, ami van (ritkás fű).

Kissé sírós hangú kérdésemre, hogy akkor most hogyan tovább, némi hümmögés után közölte, hogy itt tulajdonképpen minden egészen világos, nem bonyolult az ügy.  Ettől a kijelentéstől nem is tudtam hirtelen, hogy inkább megnyugodjak-e, vagy legyek-e még sokkal idegesebb.  Két hét a hivatal határideje, de szerinte ő hamarabb is meglesz vele, mondta, és közben tekintetét a híg levegő egy távoli pontjára függesztette.  Ennyiben maradtunk.

Megmondom, hogy konkrétan mit gondolok erről az egészről: a magyar államnak mindenestül a kurva anyját.  Mennék befele abba a puccos városházába, vinnék magammal vésőt, kalapácsot, nagyot és erőset, verném széjjelfele a falakat, rúgnék és toporzékolnék, tépném lefele a falról a képeket (a mostani és a korábbi polgármesteréit, a város nevezetességeit és a sok más giccset) és tapodnék rajtuk, ropogna a talpam alatt az üveg, közben sikítanék üveghangon, hullana a vakolat, roppanna a tégla, de nem is kalapács kell ide, csákány kell, erőolló, dinamit, gránát, akna és aknavető, géppuskafészek az utca túloldalára, pukkantanám szétfele a semmirekellő, szájtáti, közpénzevő, lógós, polgáron basáskodó, hivatali hatalmával visszaélő öntörvényű közszolgákat, lángszóró kell ide, vegyi fegyverek, lépfene a seggükbe, ostromoljon a gyalogság, a lovasság (a könnyű és a nehéz), tüzérség lője őket szerteszét, lövészek lepjék el az utcákat, harckocsik gördüljenek és egy pillanatig se maradjon abba az ágyúzás, a város környéki dombokra katyusákat szeretnék, dübörögjenek a vadászgépek (a Gripenek, a Migek, a Mirage-ok, az F16-osok), szórják a bombákat, B2-est is akarok az égre, meg robotrepülőket, hogy videóra vegyék nekem az egészet, és közben Hellfire-rakétákkal lőjék a hivatali kocsikon menekülőket, kazettás bombák is hulljanak, csattanjanak a szegényített uránium lövedékek, atomot nekik!  Az évezred gombafelhőjét akarom, gumipókozzon valaki össze egy egész kis arzenált, belül legyen két-három hidrogénbomba, kívül meg fürtben tíz-húsz közönséges atomtöltet, na ezt pottyantsák a közepébe, jó mélyre, hogy repedne meg a föld kérge, és öntené el a magma az egész kibaszott magyar államot az összes elcseszett, népnyúzó, ultrabürokratikus törvényével és törvény-végrehajtójával együtt, mert ennél a világra bűzlő szarkupacnál még a bazalttá dermedő magma, a vulkáni hamu és a visszahulló rádióaktív por is kedvesebb a lelkemnek, ámen.