Már nem értő tékozlók szemében.
Hordtam a mennybe, és az igazságért, megalázott szép oltára?! Bekerítve lelkünk önnön irgalmában, nem emberi életek kioltására. Nemzetek gyökereivel golfoznak a múltból, ha lakója, a húst rólunk rágja! Vagyok édesanyámnak drága gyermeke, értünk s holtak vádolják a parton, háttal a gyalázat? Bűnös hazugok világában élünk és igazgyöngy is lakott, telt az új pufajkát rendelt angol szabóval.
A Teremtő Természetből fakadón az utat is elfeledte.
Lám, mily’ lyukak között tengetem magam, mint egy hírlap véletlenül, igaz Istené vagyok. A világ Glóbuszon csüng; mint a földön, könnytenger születik, táplálja jó ékszerbolt?! Fogy a nemzetről, a szememben az idő! Hol ér véget a lutrin, játszanak velünk, milyen jövő nemzedéknek akarom, hanem téged, külföldi napszám, vörös brigád, egy országot zsebre rakott! Ez a sivatagban, mert szeretünk Téged, ne hagyj neki teret, mert azt gondolják: kiválasztottak.
Örökségünk halál és igazgyöngy is tüntet. Üzlet a magyarral.
A telhetetlenség és az ember is tanulhatnak és szegfű, ígéretek és ti, áruló diktátorok a legszebb szó, a fejünk! S hogy egy életen át, a padlást seprik ki, hanem a sivatagban, mert hirtelen jobbra kanyarodtak. Este unokáját, sosem fogja megütni érte a porba, de én: végig kitartottam magam mellett: magyarnak. Ébredjetek, Rákóczi, Petőfi hol nem értő tékozlók szemében.
Aki mást gondol magyarként a víznek, s a semmiből, a szememben az új szekéren is csókolódzik, urasan fog kezet, az úr e vörös brigád! Hát utolért minket a munka, az áldott áldozatban, mit széttépett a lemondó, végső végidőknek, mert szíve mélyén, ő még ezt a víznek s egy életen át, a tömeg gúnytárgya voltam, de várja az emberi léten. Nappal minket a lutrin, játszanak velünk, milyen jövő vár itthon, vagy Írországban, az igazi értő, foltozó, összevarró; Nagymagyarországot összerakó, összefalazó?
Magyar szívvel, magyar vagy!
Csonthegyekből rakott utak, vért itatnak vélünk, árulók csókjával alszik el országod, kínra, hidegre, lázra! A törpe és ti, áruló diktátorok a mi házunk, hazánk s elégedetten kezetráztak, menetközben megbeszélték, hogy e házban magyart képvisel, büszkén és igazgyöngy is le ott?! A homokszemek is tanulhatnak és példa minden nemzetnek e világnak adva, mert szeretünk Téged, ne hagyj neki teret, mert szíve mélyén, ő még ezt a nyugat nyeli el országod, s életünk igaz, büszke vára, nemzetünknek szíve-lelke, erényeink nemes, szép hazánkért.
Nemzetiszín zászlónk alatt, büszkén és csalók szabadon bejárnak! Ez nem emberi őröd, Drága Anyaföld!
Globális világ végtelenjét rázza.
Állok a víznek, s nézem ezt a természetből fakadó. Rövid, pár éve alatt a becsület, ez ám a víznek, s nézem ezt a mi szabadabb. Példás és szegfű, ígéretek és énreám, itt képviselhet minket, ott szorgalmasan bontja. Örökségünk halál és ígérte tesz szitaszólamokat tökkelütött társaság.
A telhetetlenség az utolsók maradtunk földön és letörli arcodról a kegyelmedbe, jöjjön el reményünk. Bekerítve lelkünk önnön irgalmában, nem büntetjük, megfizetünk újból és letörli arcodról a húst! Bűnös hazugok világában élünk és rágalmak, ez az utat is csókolódzik, urasan fog kezet, az emberi léten. Ki meggyőzted harcod a Természet sohasem minimumra törekszik, hanem a jövő nemzedéknek akarom, hanem a legszebb szó, a nyugat nyeli el reményünk.
(A fenti szöveget egy Markov-lánc alapú szöveg-generátor segítségével készítettem a Független Újságírók Szövetsége (FÚSZ) honlapján talált "Vers mindenkinek" c. rovatbeli versek alapján. Dadaista tökéletessége miatt ugyanerről a honlapról hozzávettem ezekhez még "A HOMOKSZEMEK IS KUPACOKKÁ GÖRDÜLNEK A SIVATAGBAN" c. opuszt is. Sortörések és bekezdés-eleji vastagítások tőlem.)
